Mint hosszú évek óta minden április végén, idén is megemlékeztek a szakszervezetek a munkahelyi balesetben megsérült és elhunyt munkavállalókról. A csepeli emlékműnél gyertyagyújtással egybekötött koszorúzáson, április 28-án este Zlati Róbert, a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnöke mondott beszédet:

 

 

„Tisztelt Emlékezők, Hölgyeim és Uraim!

Ma azért gyűltünk össze, hogy fejet hajtsunk mindazok előtt, akik munka közben vesztették életüket, és mindazok előtt, akik maradandó sérüléssel tértek haza. Ez a nap nemcsak a gyászé, hanem a felelősségé is.

Mert minden egyes munkabaleset mögött emberek állnak. Családtagok, kollégák, barátok. És minden elvesztett élet mögött ott van a kérdés: meg lehetett volna-e előzni? A válasz túl sokszor az, hogy igen.

A mai magyar valóság az, hogy a munkabalesetek száma nem csökken érdemben. A súlyos és halálos esetek aránya továbbra is magas még akkor is, ha a 2024-ben regisztrált 75-ről tavaly 65-re csökkent a végzetes esetek száma. A sérüléses balesetekből viszont több lett, 20 040-ről 21 252-re emelkedett a bejelentett incidensek száma. Ez elfogadhatatlan. És miközben sok helyen papíron minden rendben van, a valóságban a biztonság gyakran csak látszat. Ez elfogadhatatlan.

Nem fogadhatjuk el, hogy a munkavédelem pusztán adminisztratív kötelezettséggé silányuljon. Nem fogadhatjuk el, hogy a szabályokat megkerüljék, hogy az ellenőrzések hiányosak legyenek, vagy hogy a bírságokat egyszerű költségként könyveljék el. Emberi életeket nem lehet „beárazni”.

Különösen fájdalmas, hogy sok esetben a legkisebb vállalkozásoknál, a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő munkavállalóknál történnek a legsúlyosabb balesetek. Ott, ahol kevesebb az erőforrás, de gyakran kevesebb a védelem is.

De ma már nem csak a fizikai veszélyekről kell beszélnünk. Egyre többen dolgoznak túlterhelten, állandó időnyomás alatt, létszámhiányban. A fáradtság, a stressz, a kiégés nem annyira látható, mint egy törött csont – de ugyanúgy rombol. És ugyanúgy balesetekhez vezethet. A biztonság nemcsak a sisakról és a védőkesztyűről szól, hanem az ember teljes állapotáról.

A szakszervezetek álláspontja világos: a munkavédelem nem lehet papír, hanem valóság kell, hogy legyen. Ehhez a következőkre van szükség.

Először: valódi ellenőrzésre és következményekre. A szabályoknak nemcsak létezniük kell, hanem érvényesülniük is.

Másodszor: erős munkavállalói jogokra. A dolgozónak joga kell, hogy legyen megállítani a veszélyes munkát, és jelezni a problémát – félelem nélkül.

Harmadszor: megelőzésre. Nem utólagos vizsgálatokra, hanem olyan rendszerre, amely felismeri a kockázatokat – legyenek azok fizikaiak vagy lelki természetűek – és időben beavatkozik.

És negyedszer: szemléletváltásra. Mert amíg a biztonság szimpla költség, addig nem lesz igazi biztonság. Amíg az emberi élet nem az első, addig nem lesz változás.

Nem szabad elfelejtenünk: a munkabalesetek nem a véletlen művei. Következmények. Rossz döntések, elmulasztott intézkedések, figyelmen kívül hagyott jelzések következményei. És éppen ezért megelőzhetők.

A mai napon emlékezünk. De az emlékezés önmagában nem elég. A legnagyobb tisztelet, amit az áldozatoknak adhatunk, az az, ha tanulunk a tragédiákból – és nem engedjük, hogy megismétlődjenek.

Mert minden dolgozónak joga van ahhoz, hogy biztonságban dolgozzon. És joga van ahhoz is, hogy a munkanap végén épségben térjen haza.

Ez nem kérés. Ez nem lehetőség. Ez kötelesség.

Köszönöm, hogy együtt emlékezünk – és hogy együtt dolgozunk azért, hogy kevesebb legyen az ok a gyászra a jövőben.”