A pedagógusok egy éve zajló küzdelme során sokszor felmerült, és a január végére, a szolidaritás napjára jelzett nagy megmozdulásuk miatt különösen aktuálissá vált a szolidaritás kérdése. Sokan, többféle formában kérték, legyünk szolidárisak a pedagógusokkal és a diákokkal.

Azok vagyunk. Hiszen sok múlik az oktatás színvonalán, elsősorban gyerekeink, unokáink jövője. De vajon elég-e a szolidaritási közlemény és az, ha a tüntetéseken magasba emelkednek a szakszervezeti zászlók is? Biztos vagyok benne, hogy ez nem elég. Mit tegyünk? Hogyan segítsünk? Mondjátok meg – kérik a pedagógusokat más ágazatok érdekvédelmi vezetői. Sztrájkoljatok velünk, helyettünk is, szolidaritásból – sokszor ez a válasz.

Helyettünk? Ezt nem értem. Sztrájkoljon például egy vasipari munkás a pedagógusok helyett, miközben a tanárok nagy többsége nem hogy sztrájkolni nem mer, a hangját sem emeli fel, csendben húzza az igát továbbra is, mintha minden rendben lenne az oktatásban?

Hangsúlyozom: szolidárisak vagyunk. De vajon maguk a pedagógusok szolidárisak-e egymással, a szakszervezetekkel? Támogatják-e tagságukkal az értük harcoló, a hatalommal hónapok óta szembeszálló érdekvédőket? Fogadni mernék, hogy még a bátran lázadó, magukért, a jogaikért harcosan kiálló tanároknak is csak elenyésző része tagja a helyi szervezetnek. Tízből talán egy. Pedig ha minden pedagógus belépne – nem ördögtől való gondolat –, nemcsak egy félelmetes erőt sugározó tömeg állna az érdekvédők mögött, hanem anyagi biztonságot is adnának nagy, színvonalas megmozdulásokhoz, komoly tüntetésekhez – is.

Ezek ugyanis sokba kerülnek. Nem elég csak utcára hívni az embereket, s a megmozdulásokat komolyan, hozzáértően meg is kell szervezni. Gondoskodni kell adott esetben az emberek helyszínre utaztatásáról az ország legtávolabbi pontjáról is, és számtalan eszközre van szükség, ami pénzbe kerül.

Mennyiből gazdálkodhatna a munkavállalókért dolgozó érdekképviselet, ha minden pedagógus belépne? Számoljunk csak a garantált bérminimum – 296 400 forint – szakszervezeti tagdíjával, az 1 százalékkal, s a 140 ezer pedagógussal. Csak ők évente összesen – bele gondolt már valaki? – mintegy 5 milliárd forinttal segítenék az érdekükben működő szervezetet, a tiltakozó megmozdulásokat és a munkavállalók rendszeres tájékoztatását a saját jogaikról, lehetőségeikről.

A szakszervezetek lenézése és semmibe vétele nem kizárólag pedagógus jelenség, mostanra sajnos általános társadalmi gyakorlattá vált. Az emberek nem értik: a szakszervezet nem önmagáért, hanem a munkavállalókért van. Azzal senki nem segít, ha folyton csak kritizálja, becsmérli ezeket a munkahelyi szervezeteket, miközben esze ágában sincs belépni még a saját érdekében sem. „Az én pénzemből ezek ne gazdagodjanak”! – általában ez a reakció, amikor szóba kerül a tagság.

Akkor mégis, mit várunk a szakszervezettől? Adott esetben elvárjuk, hogy sztrájkoljon egyedül? Hogyan? Tegyük fel, néhány vezetője sztrájkol. És akkor mi van? Ám ha a hívásukra gondos előkészítés után egy egész gyár leáll, az már valami. Az már olyan erős üzenet, amire biztosan érzékenyen reagál a munkáltató, bármilyen helyi szintű vagy országos nagyhatalom.

Tisztázni kellene, hogy a levélben és fotókon bizonygatott szolidaritáson kívül mit várnak a többi ágazat szakszervezetétől a magukért sem mozduló tanárok és a gyerekeik jövőjéért aggódó szülők. Vívjuk meg a harcot helyettük? Nem fogjuk tudni. Mozduljon a teljes pedagógustársadalom, ne hagyják magára azt a pár harcos vezetőt és aktivistát, aki hónapok óta látványosan küzd a követelések teljesüléséért és a jogtalanságok ellen! Mozduljanak tömegével!

Az oktatás helyzete közös ügyünk – halljuk mostanság úton, útfélen. Ez bizony így van. Annyira közös, hogy az ágazat súlyos problémái ellen is elsősorban az ágazaton belül együtt kell küzdeni. Együtt, szervezetten. Nincs jobb javaslatom: be a szakszervezetbe!

Zlati Róbert (MASZSZ elnök) írása a Népszavának

(Forrás: https://nepszava.hu/3183947_szolidaritasi-egyszeregy)